Pallas Nagylexikon Moon Map (1893-1897)

Engraved by Posner Károly Lajos and Son
Nomenclature: Hungarian, Latin
Published in Pallas Nagylexikon, 1893-1897

The lexikon’s entry on the Moon (detail)

Holdtopográfia.

Már Galilei felismerte 1610. ujonnan feltalált távcsövével a H. hegyeit és azok árnyékait, s iparkodott megbecsülni a hegyek magasságait. A XVII. sz. közepe felé már találkozunk holdtérképekkel, de a tulajdonképeni Selenographiát csak Hevelius (1647) alapította meg becses, még soká értékes maradt rajzaival. A mult század közepe előtt Mayer Tóbiás eszközölte Göttingában az első pontos topográfiai méréseket, melyek eredményei egy kicsiny ugyan, de addig el nem ért pontosságu Holdtérkép alakjában 1787. láttak napvilágot. 1784 óta Schröter is sokat tett Bréma melletti lilienthali csillagdáján, amennyiben nagy tükörtávcsöveivel egyes holdtájékokat tanulmányozott különböző megvilágítási stádiumokban. A jelen sz.-ban Mädler és Beer 1837. megjelent 3 párisi láb átmérőjü Holdtérképe kezdi meg az exakt Holdtopográfiát, mellyel semmiféle addigi mérés v. térkép nem versenyezhet. Lohrmann ugyancsak pontos 1820-36-ig eszközölt méréseit 1877. Schmidt J. F. J. adta ki és ez utóbbi 1840-74 között végzett saját mérései és rajzai alapján 25 lapból álló Holdtérképet szerkesztett (Berlin 1878) 1:1.783.200 arányban, mi a H. képét 2 méter átmérőjű korong gyanánt állítja elő. A legujabb két számot tevő munka e téren Nasmyth-Carpenter, The Moon considered as a planet, a world and a satellite, London 1874 (németül H. J. Kleintől, Lipcse 1880) és különösen Neison, The Moon and the conditions and configurations of its surface, London 1876 (németül H. J. Kleintől, Braunschweig 1878) és mindazon részletes tanulmányok, melyeket az angol Selenographical Society végez. Holdglobusok és egyes holdtájékok plasztikus leképezése sem hiányoznak, s e téren Riedl v. Leuenstern, Dickert és különösen Witte Wilhelmine udvari tanácsosné, Maedler anyósa és Neison tünnek ki. Ennél sokkal fontosabbak a Holdfotográfia eredményei; már Daguerre kezdte művelni ezen megfigyelési módot, tökéletesítette különösen Bond, Warren de la Rue, Rutherford, Draper, Janssen Gothard Jenő és legujabban a mount-hamiltoni Lick observatory, melynek kitünő felvételei után Weinek hazánkfia, a prágai csillagda igazgatója, rendkívül plasztikus hatásu rajzokat készít. A H.-térképeinek megtekintése felületének valódi alakulásáról csak akkor adhat teljes felvilágosítást, ha tekintettel vagyunk arra, hogy a H. felénk fordított oldala ortográfiai vetületben látszik, mely tehát csak a korong közepén levő részeket ábrázolja hiven, mig a H. széle felé eső részleteket erősen megrövidítve tünteti föl. Valamely gyürüs hegység a H. szélén eszerint egyenes vonallá fajul, s igy a középtől távol eső tájak jellemének megismerése mindinkább nehezítve van. De a légkör hiánya folytán legalább ezen szélső képződmények is teljesen éles körvonalakban mutatkoznak. Különben bátran mondhatjuk, hogy a H.-at, mint egészet, általában véve pontosabban ismerjük, mint a Földet egészben véve, sőt az elsőrendü helymeghatározások a H.-on pontosabbak, mint a XVIII. sz. közepe előtt a Földön voltak. Ha még hozzá tesszük, hogy Maedler és Lohrmann térképei egyenként mintegy 8000 objektumot, Schmidté legalább is 40.000-et tartalmaz, látjuk, hogy a Selenographia sok tekintetben kiállja az összehasonlítást a geográfiával.

A Holdfelület fölötte számos és különféle alakzata Neison szerint négy mesterkéletlen főcsoportba illeszthető: Sötét sikságok, melyek a felület v. ²/₅-ét fedik és Hevelius meg Riccioli elnevezése szerint mare-kre (tengerekre) már szabad szemmel is látható sötét foltokra, palus-lacus és sinus-okra oszolnak. Ezek rendesen ugy egymás között, mint a tengerekkel összefüggésen állanak és kissé fényesebbek és kevésbé élesen határoltak. A mare-k nagyobbrésze a feület északi részében találhatók és csupán négy nyulik le a déli féltekébe; fénylő sikságok ritkák és kis kiterjedésüek. A kraterek a Holdfelület legjellemzőbb és leggyakoribb formációja (Schmidt térképében közel 33.000 ily objektum foglaltatik); ezek általában véve köralaku sáncok, kifelé mérsékelt lejtésüek, belül meredekek és középpontjukban egy vagy több, a sánc falánál alacsonyabb kúp emelkedik. Nagyságuk és különös alakjuk szerint a következőkép osztályozzuk: Sáncok, melyek átmérője 240 km.-ig terjedhet, szabálytalanul határolt és elágazott gyürük, melyek a mare és krater között közvetítő szerepet játszanak; hegygyürük (mountain-rings), szakadozott és a rombolás nyomait viselő, különben a sáncokhoz hasonló képződmények; gyürüs hegységek (ring-plains), a kraterek tulnyomó száma, köralaku sánccal környezett sikok, közepén alacsonyabb centrális hegykúppal; kratersikok, az előbbiekhez hasonlók, de szakadozottabbak és vadonabbak; tulajdonképeni kraterek, kis, 7-20 km. átmérőjü katlanok, szabályos nem magas sánccal és tetemes fényességüek; kis kraterek (craterlet) 1-9 km. átmérővel biró valamennyi többi alakzattal vegyesen előforduló képződmények; kratergödrök (craterpits), melyek sánca a környező sikságtól igen kis hajlással emelkedik, s melyek mint egyszerü depressziók nem vallanak vulkános eredetre; végül depressziók, egyszerü völgykatlanok környező sánc nélkül és izolált meredek kraterkúpok centrális mélyedéssel, melyek leginkább hasonlítanak Földünk vulkánjaihoz. Mindezen a H. belsejének vulkános tevékenységére utaló emelkedésektől különböznek Hevelius Hegységei (Hevelius szerint montes), melyek hegyláncokra (mountain-ranges), szigethegyekre vagy Pike-okra, elágazó dombvidékekre és a vadon tájakhoz tartozó hegyhátakra (mountain-ridges) oszolnak. A hegyláncok mutatják a legnagyobb hasonlatosságota földi hegyekkel, s a hatalmas Alpok, Apenninek és a Kaukázus az északi féltekén váltakoznak e csoport alosztályaival gazdag egymásutánban, különösen a délen mindinkább gyakoribb gyürüshegyek szomszédságában álló hegyhátakkal és dombvidékekkel. Egészen különvált csoportot képeznek a fényerek (Rille), igen keskeny (1 km. szélességü), többnyire egyenes 300-500 km. hosszu barázdák és hasadások, melyek a sáncokon, hegyhátakon és kratergödrökön megszakítás nélkül áthatolnak. A legnagyobb Hyginusnál fekvő fényeret már Schröter is ismerte, ezóta számuk közel 1000-re emelkedett.

A H. hegyeinek magassága körülbelül ugyanaz, mint a Földéi; a legmagasab megmért hegy a Curtius gyürüshegység északkeleti szélén, közel a déli pólushoz, annak belső sikjából 8000 m.-rel emelkedik ki; tán még ennél is magasabb hegyek találhatók Deorffel és Leibnitz déli láncokban. Általában a H. déli része az északit vadon nagyszerüségével messze tulhaladja, de azért az Apenninekben és a Kaukázusban 6000 m.-es hegyek nem éppen ritkák. A nagy gyürüshegyek sáncai a belső sikság fölé mintegy 3-4000 m.-rel emelkednek és még ennél is alacsonyabbak az egyes magányosan álló hegyek. Mivel a H.-on a Föld tengeréhez hasonlítható általános niveau-felület nincs, a magassági számok csak a szomszédos sikrészekre vonatkoztathatók. Amily nagyok az eltérések az objektumok alakjában, épp oly nagyok a fényességben, sőt a szinben is. A legsötétebb részletek a keleti szél közelében fekvő Riccioli és Grimaldi sáncok egyes részei, s némelykor az északon fekvő Plato; a legfényesebbek a kisebb kraterek. A H. legtündöklőbb pontja Aristarc és környezete. Kevés nappal Ujhold után, midőn a H. éjjeli oldala az ismert hamuszinü fényben, a Föld fényének visszavert világában mutatkozik, Aristarch, Kepler és más apró krater gyenge nagyításnál a sötét Holdfelületen tündöklő pontokul észlelhető, ugy hogy nagyon is érthető a korábbi időkben gyakrabban hallott vélemény, mely szerint a H. még most is tevékeny vulkánokkal birna. Jellemző a Teleholdra nézve a sokszámu fényes sugárrendszer, mely a legnagyobb gyürüs hegységekből, mint Tychóból, Coppernicusból és Keplerből kiindulva több száz kilométeren át a Hold tányérján átvonul s melynek mibenlétéről még mit sem tudunk.